A kíváncsiság és a barátság az első fogalmak, melyek eszembe jutnak, ha a február 8-i előadásra visszagondolok. A Griff Bábszínház kicsiny nézőtéren már ültek jó páran, amikor beléptem, s olyan érzésem volt, mintha ismerősök, rokonok körébe csöppentem volna; a színpadon pedig fehér terítős asztala mögött ott ült a bábszínész-bábrendező Szenteczki Zita. A felnőtteknek szóló bábszínházi előadás kezdete előtt a legtöbb néző arcán olyan kíváncsiság jeleit véltem felfedezni, amilyet színházban még nem volt alkalmam: ezek az emberek ugyanis mintha valaki titkaira lettek volna kíváncsiak. A bensőséges hangulatot tovább fokozta Szenteczki Zita nyílt, derűs tekintete is: szinte zavarba ejtő élmény volt ennyire kitárulkozva látni valakit.
A Napló történeteivel való szembesülés olyan sebesen történt, mint ahogyan belelapozunk egy kint felejtett füzetbe, s máris a gondolatok-érzések sűrűjében találjuk magunkat. Szerelmek, inspirációk és vágyak tárulkoztak fel a lelki naplók személyes hangján, mégis tárgyiasítva: a Napló szövegét a színésznő hangján hallhattuk hangszóróból, korábban rögzített felvételről; a fehér asztalon pedig egyre-másra tűntek fel az élet hétköznapi tartozékai: vázák, kancsók, poharak, egy ventilátor és többféle anyag: a víztől a vörösboron át a földig. Részletesebb elemzés tárgya lehetne, hogy a különböző anyagok és eszközök milyen metaforák vagy szimbólumok lehettek. Ezek feltárása helyett most arra utalnék, ahogyan ezekhez a tárgyakhoz nyúlt a színésznő. Egyfajta tűnődéssel telt játék óvatos mozdulatai követelték a figyelmet, olykor a lemaradás veszélyével fenyegetetten. A történetek kibontakozása közben némely tárgyak eltűntek, mások az asztalon maradtak, ám mindegyikük óvatos kezek érintését élvezte. A hangszóróból hallható beszédhangot Szenteczki Zita élőszavas hozzáfűzései keltették életre, ezáltal hozva játékba a múltat a jelennel. Ezeket a legtöbbször humoros kommentárokat ugyanaz a báj jellemezte, mint az asztal feletti-körüli mozdulatokat: immár "menthetetlenül" a naplóíró lelkének mozgástereiben találhattuk magunkat.
 |
| Szenteczki Zita: Napló |
Minden művészeti alkotás a tükörbenézés lehetőségével ajándékoz meg. Vajon mennyiben hasonlítunk a naplót író és eljátszó nőre? Hogyan alkotjuk meg fontossági sorrendjeinket a saját életünkben? Felismerjük-e az események jelentőségét, jelkép értékét? Miképp rendezzük át utólag a történések, döntések időrendjét. s vajon milyen okok állhatnak az átrendezések hátterében? És legfőképp hogyan viszonyulunk egykori önmagunkhoz? Ha saját naplónkat olvasnánk újra, hogyan értékelnénk önmagunkat?
Amilyen lendületesen indult Szenteczki Zita előadása, olyan hirtelen is ért véget, s ugyanazzal a derűvel és optimizmussal, mellyel elkezdődött. A megszemélyesített tárgyak mozdulatlanná váltak az asztalon, de nem üresedtek ki: emlékül hazavihettük titokzatos metaforáikat.
Takács Nándor
Kép: Griff Bábszínház, Zalaegerszeg
